Sokan keresik a boldogságot, de ki az aki megtalálja? Mire érdemes figyelnünk? Hol a zsákutca és mi az, ami segít? Egy étvágygerjesztő cikk, konkrét technikát is tartalmaz, hogy ne csak beszéljünk az ételről, hanem meg is kóstoljuk azt.
Egyénre szabva, ha nem akar tucat lenni
Jómagam a boldogság és az önismeret kérdésével foglalkozom, mert rá kellett jönnöm, hogy az embereknek sokszor egyénre szabott, gyakorlati megoldásra van szükségük, mivel nem vagyunk egyformák. Nem mindegy, hogy a ruhát szabjuk az emberre, vagy fordítva. Sokan egy pszichológiai irányzat mellett kötelezik el magukat, amellyel nem lakhat jól mindenki. Jómagam biztos hamar megunnám azt az éttermet, ahol csak bablevest árulnának, még akkor is, ha többféle módon tálalnák azt. Jóllehet aki valóban bablevesre vágyik az a legjobb helyet találta meg önmaga számára.
Segítség!
Vagy egyedül találjuk meg a megoldást, vagy megtalálunk valakit, aki segítségünkre van ebben. Aki hiteles számunkra. Megéli, amiről beszél és nemcsak könyvekben olvasott róla. Objektív külső kontrollt alkot számunkra. Aki már elérte azt, amit mi is szeretnénk megvalósítani. Kocsit vezetni is olyan tanároktól érdemes, akik már tudnak vezetni. A barátaink, családunk és ellenségeink elfogultak. Bár kellő önismerettel kiszűrhetjük belőle a releváns információkat. A lényeg, hogy ne várjunk arra, hogy minden kedvező legyen az elinduláshoz, mert akkor sohasem fogunk elindulni. Nem baj, ha nem tökéletes számunkra a kezdeti helyzet, majd finomítunk rajta útközben.
Tévutak
A segítő, amelyik nem képzi magát, hanem 30-40 éves elméleteket használ könnyen kiéghet, unottá válhat, így nem újul meg (nem tud újat mutatni), nem változik, elveszítve erejét. Tisztelet jár a kivételnek. Ha választhatok akkor én inkább egy 1-2 éves, dinamikus kocsit választanék egy 30-40 éves veteránnal szemben. Persze a cél is meghatározó, de semmiképpen nem azon van a hangsúly, hanem akivé válunk, miután elértük azt.
Értelmetlen olyan szakember mellett voksolni, aki fölényes, lekezelő, és a legfontosabb számára, hogy önmaga előtt tetszelegjen. Akadnak olyan segítők is, akiknek kifinomult eszközük van arra, hogy róluk szóljon a terápia és ne rólunk. Hogy lehet ezt észrevenni? Úgy, hogy nem az a fontos számukra, hogy hogyan tegyünk meg egy újabb lépést, tiszteletben tartva tempónkat, hanem rögtön a végeredményről beszél, ez lesz a legfontosabb számára. Nem akar minket megérteni, hanem saját meggyőződését erőlteti ránk. Egy valódi facilliátor annyit ad, amennyit elbírunk és bizony nem vagyunk egyformák.
"Ezt már ismerem" szindróma
Sokan nem ültetik át a gyakorlatba a technikákat és azt hiszik elég, ha megismerik a módszerek elméleti hátterét. Ez olyan, mintha valaki könyvekből akarná megtanulni, hogyan kell repülőt vezetni. És mikor egy újabb könyv jelenik meg róla, azt mondanám, hogy én már azt biztosan ismerem, hiszen minden szót hallottam a témáról. Első lépésben nincs ezzel semmi gond, de érdemes tovább lépnünk és megélni a remélt eredményeket. A meditáció esetében nem kell előre eldönteni, hogy milyen hatása lesz ránk nézve. Reális ember nem előre alkot véleményt az eseményekről, hanem először veszi a fáradtságot és szemrevételezi azokat.
Egyik paciensemnek adtam egy általam elkészített, vezetett meditációkat tartalmazó anyagot (zenei aláfestéssel). Rákérdeztem pár hónap múlva, hogy hogyan boldogul vele. Azt mondta, hogy belehallgatott, de nem tetszik neki a zene és a technikákat sem próbálta ki. Ez olyan, mintha egy könyvet a borítója alapján ítélnénk meg, amit rendszerint egy teljesen másik személy tervez meg, mint aki a könyvet megírja.
Egy lehetséges út
Említettem, hogy ahány ember, annyi út kínálkozik számunkra. Bízom benne, hogy mindenki meg is találja ezt az utat. Létezik egy technika, ami gondolkodásra ösztönöz: Este, elalvás előtt készítsünk egy listát arról, hogy mi az, ami nem volt ínyünkre aznap. Minek kellene másképpen történnie, hogy jól érezzük magunkat. A kishitűség és a szomorúság (ez már maga az állapot) realitás értékét nem, de önmagunkat megkérdőjelezzük. Vajon elhiszem-e, hogy megérdemlem a boldogságot, vagy az csak a ,"kiváltságosok" privilégiuma? Van-e olyan bűntudat bennem, aminek érdemes lenne megvizsgálni az eredetét, és van-e létjogosultsága. Dosztojevszkijtől tudjuk, hogy a bűntudat bűnhődést eredményez. Vizsgáljuk meg azt is, hogy a boldogság rajtam kívül van-e, mert akkor magamon kívül fogom keresni. És végezetül érdemes fontolóra venni, hogy a depresszióban rengeteg energia található meg, ami csak rossz irányba indult el, mert önmarcangolásra pazaroljuk ezt az energiatöbbletet.
Tapasztalatom szerint, ha többfajta, megfelelő gyakorlati technikákat alkalmazunk felváltva, azzal könnyedén kiléphetünk a depresszióból, hiszen az újdonság erejével hatnak a technikák. Kifejlesztettem ilyen kombinációt, ami felgyorsítja az eseményeket. Speciális technikákat önkéntes módon osztunk meg másokkal és utána az eredmények tekintetében tovább fejlesztjük a módszereket, hogy még hatékonyabbak legyenek.