Hogyan maradjunk talpon?!

Depresszió elleni harcok

Az élet alaptörvénye az önfenntartás, tanítja a pszichológia. Ma valakinek megsebesül a karja, a sérülés helyét más testrészeivel védi. Ha egyik lába megsérült, tudatosan vagy öntudatlanul az egészséges lábára nehezedik

Ugyanígy van lelki „testsúlyáthelyezés” is, ami megváltoztatja a viselkedést, esetleg a személyiség egész működését is. Vannak olyan tudattalan lelki működések, amelyeknek a rossz kedélyállapot megszüntetése a célja. Ennek útja egyénileg változik, mégis lassanként magatartási formák alakulnak ki, amelyek az illetőre nézve jellemzővé válnak Ezek a védekező mechanizmusok a többi emberrel való érintkezést is befolyásolhatják A külső körülményekre történő ilyen öntudatlan reagálás megjelenhet nárcizmus (túlzott önszeretet), regresszió (visszahúzódás), vagy a valóságtól való menekülés formájában. Elveszíti az ember az alkalmazkodóképességét a valósághoz. Még hallja, hogy mi történik körülötte, még sincs abban a helyzetben, hogy mozogjon, vagy beszéljen. Természetesen a depresszió súlyossági foka határozza meg a védekezés erősségét, amely belőlünk aztán könnyen abnormális magatartást vált ki. Előfordul, hogy az öngyilkosság az ember utolsó próbálkozása arra, hogy a depresszió rémítő zsarnokságából megszabaduljon.

Hogy milyen a harc formája, azt már a gyermekkorban fel lehet ismerni. Az egyik legfontosabb ok, ha a gyermek elszakad szeretete tárgyától. Például egy jóllakott, tisztába tett, megelégedett csecsemő elkezd sírni, ha a szülők kimennek a szobából. A szeretete tárgyával való érintkezés boldogságérzést teremt benne, de az elválás magánosságba, lehangoltságba viszi. Ennek a pszichikai állapotnak az elkerülése indítja sírásra. Ha az anya nem érti, bosszankodik a gyermek értelmetlennek látszó magatartása miatt, talán rákiált és így kiélezi a problémát. Két értetlen személy harcol egymással a lehangoltság ellen és konfliktusba kerülnek. A szidalomtól erősödik a gyermek magányosságérzése, az anya pedig bűntudatot érez hiányzó önkontrollja miatt, elveszíti a pozitív képet magáról, és ez további lépés a lehangoltság felé.

A másik lehetőség az, hogy a fiatal anya nem tudja elviselni gyermeke sírását, segítségére siet, szeretettel felveszi és ezzel megszünteti a szomorúság okát. Így azonban a gyermek teljesen önállótlanná válik, ami azt jelenti, hogy az anya rosszul készíti fel őt az életre. Az élet ugyanis mindenkit arra kényszerít, hogy szeretete tárgyától időről-időre elszakadjon. Az anya szükségtelenül – rabszolgai függésbe kerül gyermeke kívánságaitól. Ez idővel egyre jobban elkeseríti, és ha enged a bosszúságnak agresszív megmozdulásokra készteti. Végül nem tudja többé visszatartani ellenérzéseit. A gyermek észreveszi ezt, és lehangoltsággal reagál.

Hogyan oldjuk meg a problémát? Hasonlítsuk össze ezt a szellemi – lelki fejlődést a járni tanulás folyamatával. Megfoghatóságánál fogva látszólag jobban uraljuk testünket, mint lelkünket és szellemünket. Vegyük példának a járni tanulást. A gyermek újra meg újra elesik. Nem lényeges, hogy hányszor vagy mennyire üti meg magát, de fontos, hogy szeretettel elismerjük próbálkozásait és bátorítsuk arra, hogy elölről kezdje. Minden egészséges gyermek megtanul járni, mint ahogy a köldökzsinórról is levált egyszer. Fájdalmas, de szükséges folyamat ez. Ezért az okos szülők gyermeküket szeretettel és kisebb lépésekkel készítik fel az elszakadásra, amely elkerülhetetlen az önállósághoz.

A kora gyermekkor harca a lehangoltság ellen nem feltétlenül és nem mindenkinél lép fel.

Exhibicionizmus (gátlástalan őszinteség, önmutogatás)

A gyermekkorban ez a probléma dühkitörésekben, fölényeskedésben mutatkozik meg, vagy esetleg visszahúzódásban, hogy ezzel irányítsa magára a figyelmet. Később sokszor játékszenvedély alakul ki, ahol nemcsak pénzét, hanem az életét is kockára teszi az ifjú. Fiatal emberek autóval vagy motorkerékpárral száguldoznak őrült módon, meggondolatlan szexuális kapcsolatokat kezdenek, vagy drága utakra indulnak a játékkaszinókba. Ez a kényszerítő ösztönzés az élet, a jó hír vagy a vagyon kockáztatása, nagy valószínűséggel öntudatlan kihívása a sorsnak.

Az exhibicionizmus szinte minden esetben a depresszió elleni harc egyik formája. Ha egy gyermeknek az a benyomása, hogy apja és anyja már nem szereti és nem fogadja el, gyakran oda nem illő szavakat használ. Ha a szülők megértéssel és szeretettel helyreigazítják, nemcsak a későbbi önfegyelmezést, hanem a bűntudatot is leépítik, ami bizonyára felgyülemlett a gyermekben, amiért szüleit szavaival és gondolataiban megveti. (Ne gondoljuk azt, hogy a gyermek nem tudja mi a jó és mi nem.) Ha a rebellis szellemet nem tartják kordában, később jelentkezik a társadalom elleni közönséges szidalmakban és feltűnő firkálásokban az épületek falain.

Depresszió elleni védekezés kifejezése lehet a promiszkuitás, a gyakran váltogatott partnerkapcsolatok. Az az asszony, akit szeretnek, nem fog feltűnően öltözködni, hanem öntudatlanul is szerényen. A rövid és hosszú szoknyák idején gyakran megfigyeltem, hogy le lehet olvasni egy asszony magabiztosságát a szoknyája hosszúságáról. Vannak asszonyok, akik férfiruhákat viselnek valamilyen ok miatt, nem akarnak nőiesek lenni (talán mert gyermekkorukban elszakadtak szeretetük tárgyától, talán az apjuktól), ezért mindent elkövetnek, hogy nőiességüket elrejtsék. Nemcsak férfiasan öltöznek, de utánozzák a férfiak járását, átkozódásukat és egyebeket is, amit asszonyok nem szoktak tenni. Lehet, hogy az az asszony, aki kisebbrendűségi érzésekben szenved, úgy harcol a depresszió ellen, hogy férfiakkal flörtöl. Vizsgálatok kimutatták, hogy a férfiakhoz túlzottan vonzódó asszonyok nem ösztöneik alapján, hanem nagyfokú bizalmatlanságuk miatt viselkednek így. Nem lehet magatartásukat szexuális hajlammal magyarázni. Egy olyan asszony mondta nekem, aki több férfival tartott kapcsolatot hogy a szeretet utáni mérhetetlen vágy hajtja.

A férfiaknál ritkábban jelentkezik az exhibicionizmus szégyentelen magatartásban. Először, mert a divatipar kevésbé propagálja, másrészt mert egy érzelmileg éretlen férfi férfiasságát főként illetlen beszédekkel és a meghódított asszonyok számával kívánja bizonyítani. Az érett férfinak nem kell a depresszióját levezetnie, ami abból látszik, hogy a nőkkel tisztelettel bánik, és csak szeretete tárgyára, ti. a feleségére irányulnak kívánságai.

Ragaszkodási törekvések

A depresszió elleni öntudatlan küzdelem másik gyakori formája a túlzott ragaszkodás. Sok szülőnek erőszakkal kell kiszabadítania magát a gyermek öleléséből. Soha el nem felejtem azt a napot, amikor 5 éves fiamnak a San Diego-i óvodába kellett mennie. 3 hétig járt a Minnesota-i óvodába, és amikor átköltöztünk Kaliforniába, nem akart elmenni az új óvodába. Szeretettel karolt át, és nehéz volt erőszakkal kiszabadulnom, még nehezebb elindulnom, amikor hangosan és keservesen sírva kiáltotta: „Apa, ne menj el!”

Sok családban minden este meg lehet figyelni azt a kapaszkodásra törekvést, mielőtt a villanyt eloltják, és ez felnőttkorig megmarad, persze szubtilis (gyengéd) formában, pl. túlzott nagyvonalúságban, amelyek az anyagi lehetőségeket messzi túlhaladják. Ez öntudatlan próbálkozás arra, hogy ragaszkodásuk tárgyának a szeretetét megvásárolják. Az ember nélkülözhetetlenné is tetteti magát. Önmagukban bizonytalan férfiaknak olyan félelmetes lehet az, ha főnökük elutasítja őket, hogy inkább késő éjszakáig dolgoznak, miközben családjukat elhanyagolják. Néha megfigyelhető, hogy egy vendégszerető asszony kétségbeesetten kapaszkodik a barátaiba, eteti és itatja őket, és azt reméli, hogy így nem fogják elhagyni. Vannak asszonyok, akik egész, életükben nevelnek egy fogadott gyermeket, az anyai ösztönt erősítve így magukban. Ezt az a vágy hozza létre, hogy hasznosak legyenek. Itt a depresszió elleni harc pozitívan végződik, mert a gyermek számára jobb, ha ilyen családban nő fel, mint az árvaházban. A ragaszkodási hajlamok szüntelen beszédben – személyesen vagy telefonon – is megmutatkozhatnak. Egyik orvos barátom megjegyezte: „Némelyik ember kóros telefonálásban szenved” (telefonitisz). A felnőttek módszerei: a tehetetlenség vagy betegség – hogy magukra vonják a figyelmet. Persze ezek néma segélykiáltások.

Agresszió

A depresszió elleni védekezés aggasztó formája az agresszió, vagy az ellen, aki elutasította az embert, vagy még gyakrabban önmaga ellen. „Az én hibám, hogy elutasítanak, tehát nem lehetek jó, büntetést érdemlek.” Mivel más nem büntet, bünteti önmagát – megrázó eljárás.

Ezek a védekező mechanizmusok az érzések hullámzásából erednek, és a rossz hangulat mélységével arányosan befolyásolják a magatartást. A helyzetet nem a kifejezési forma átalakításával, hanem a mélyebb okok tisztázásával változtathatjuk meg. A gondolati sémák égéseket hívnak elő, ezek pedig tettekhez vezetnek. Ha tartósan le akarjuk építeni a depressziót, a gondolatvilágnál kell kezdeni. Ha ez nem változik meg, a búskomorság elleni védekezés egyre inkább megerősíti a rossz magatartást.