Hogyan maradjunk talpon?!

A kolerikus önfegyelme

A kolerikust kemény anyagból gyúrták, ezért önfegyelme is legyen kemény, szigorú és kitartó. Nincs, akinek többet kellene küzdenie azért, hogy önmagát legyőzze.

Mindenekelőtt temperamentumának heves és kíméletlen vonásait kell legyűrnie. Komoly és tudatos erőfeszítésre van szüksége, hogy megfékezze indulatos, hirtelen haragját. Ennek a leghatásosabb eszköze, ha minden kitörés után bocsánatot kér. Ez a kolerikus számára nagyobb megalázkodás, mint például a szangvinikus számára. De éppen így tanulhatja meg a legbiztosabban, hogyan tartsa sakkban heves és tapintatlan természetét.

Ez az önnevelés egyszersmind a legjobb védelem is lesz a veleszületett gyűlölet és a bosszúvágy ellen.

Ugyanilyen nehéz lesz a harc túlzott önbizalma és uralomra vágyó magatartása ellen. A kolerikus ezeket a hibáit csak akkor tudja galléron ragadni, ha önként olyan feladatokat vállal magára, amelyek teljesítése közben naponta kénytelen mások vezetésére utalva dolgozni. Ekkor ismeri meg a saját fafejűségét, és ekkor tanulja meg, hogy nem mindig neki van igaza. Ha szándéka őszinte, akkor először Isten és azután az embertársai előtt térdre fog kényszerülni.

Meg kell támadnia továbbá azt a hajlamát, hogy érdeklődését csak a külső, gyakorlati érdekekre összpontosítsa. Ez a kísértés még erősebb, mint az állandó tevékenységre ösztönző természetes hajlam. Az értékes keresztény munka iránti elkötelezettség még serkenteni fogja ezt a hajlandóságát

A „Márta-lelkeknek” mindig ez a nagy próbája: nemes törekvésektől hajtva nemes, gyümölcsöző feladatokkal foglalkoznak. Ezáltal nagy a kísértés arra, hogy elhanyagolják belső életük ápolását. Könnyen találnak mentséget a Bibliával és az imádkozással töltött csendes órák elhanyagolására. Ha a kolerikus ezt a hajlamát nem támadja állandóan, kiszáradt keresztény lesz belőle, akit eláraszt a munka, mert még nem jutott el odáig, hogy az erőt „odafentről” kérje el. Csupán a maga erejére és belátására támaszkodik.

Végül a kolerikusnak fel kell vennie a harcot az ellen a belső ösztönzése ellen, hogy meglévő csoportokat szétrobbantson és újakat alapítson.

Sajátos kísértései büszkeségből és önbizalomból, kritikai szenvedélyből és az aktivitás iránti ellenállhatatlan törekvésből fakadnak. A kolerikust hamar felbosszantja, amit mások tesznek, és megkísérli munkájuk megreformálását. Ha ez sikerül, akkor minden jó. Ha azonban nem, akkor erős kísértésbe esik, hogy kövesse az ördögi tanácsot: „oszd meg és uralkodj!” Ez rendszerint könnyen sikerül is. Mindig akad ugyanis néhány szangvinikus a csoportban, akik valami újért lelkesednek. Őszinték és a szándékuk a legjobb. Nem akarnak elöljáróikkal szemben fellépni. A ravasz kolerikus azonban visszaél velük. Tudjuk, hogy a szangvinikusok kitűnő agitátorok, és így kiszolgálják a romboló munkát.

Mindezek a hajlamok kemény harcok elé állítják a kolerikust. Hatalmas erők szorongatják. A „karrier” mindig többet jelent neki, mint másnak, és az egyházi munka ragyogó alkalmat kínál a felemelkedéshez. Csak akkor talál kiutat ezekből a nehézségekből, ha megtanul megalázkodni Isten hatalmas keze alatt.

Igen, a kolerikus életében hatalmas erők vesznek részt a játszmában. Forradalmár szellemmel született, és könnyen fellázad Isten és emberek ellen. Azonban a legvadabb csikókból lesznek a legjobb lovak, ha sikerül megszelídíteni őket.