Hogyan maradjunk talpon?!

Önsajnálat és depresszió

Most érkeztünk el a depresszió legfőbb okához. Semmi nem vált ki olyan gyorsan és olyan súlyos depressziót, mint az önsajnálat. Ha a betegségnek ezt az okát állítom a beteg elé, tiltakozik: „Én nem sajnálom magam! Lehet, hogy másoknál így van, de nálam soha.” Egyikük dühösen válaszolta: „Segítséget vártam Öntől, de látom, hogy egyáltalán nem érti a problémámat.” Némelyek sértődötten távoznak, becsapva az ajtót maguk mögött.

Az igazság fáj – mint a sebészi beavatkozás. A daganatot nem lehet fájdalommentesen eltávolítani. Érzelmeink síkján is így van ez. Amint páciensünknek megmutatjuk az önsajnálat daganatát, ellenáll. De így semmi nem változik. Számolok azzal, hogy ebben a kérdésben a beteg nem ad igazat nekem. Az ő helyzetében túl nagy teher elhordozni ezt a csúnya feltételezést. Szívesebben venné, ha részvétünket fejeznénk ki, gyógyszert adnánk vagy másokat tennénk felelőssé a betegségéért.

Mindig újra megfigyeltem, hogy akik nem depressziósok, könnyen elfogadják ezt a diagnózist. A búskomorságra hajló is ritkán mond ellent, amíg egészséges, csak ha már depressziós, akkor ellenkezik. Szerencsére később mégis belátják, és megteszik a megoldáshoz vezető első lépéselvet. Egyben bizonyos vagyok: ha nem változik meg önsajnálaton alapuló gondolkozásuk, nincs remény. Minél inkább helyet adnak neki, annál mélyebben zuhannak bele a búskomorságba. A gyógyszerek szedése és az elektrosokk is csak rövid időre ad megkönnyebbülést. Ha gondolkozásmódjuk nem változik, előbb vagy utóbb megint depresszióba esnek.

Akik nem akarják nehéz helyzetüket az önsajnálatra visszavezetni, mentegetőznek. Nagyon művelt betegek így érvelnek: „Ez túl egyszerű. Minden sokkal bonyolultabb.” Mások tiltakoznak az olyan tanácsadó ellen, aki ezt a magyarázatot adja a betegségükre. Pl. egy asszony hét éve depressziós, de állhatatosan tiltakozik az ellen, hogy eljöjjön hozzám. Barátainak megmagyarázza: „csak azt mondaná nekem, hogy sajnálom magam, de én tudom, hogy ez nem igaz, az én problémám sokkal mélyebb.” Már évekkel ezelőtt meggyógyulhatott volna, ha elfogadná, hogy problémájának az önsajnálat a gyökere.

Egy ritka eset

Házasság és család témájú előadásokon sok ezer résztvevő előtt beszéltem az önsajnálatról. Néhányan ellenkeztek, de halomszámra kaptam leveleket, melyek alátámasztják ezt a nézetet.

Hetekkel ezelőtt egy olyan városban jártam, ahol előadást tartottam egy évvel korábban. Egy asszony a következőt mesélte el: „Tavaly annyira bosszantott, amiért az önsajnálatra mutatott rá, hogy elmentem a befejezés előtt. Egy barátnőm azonban megvette a kazettát az előadásáról és ragaszkodott hozzá, hogy meghallgassam. Megpróbáltam visszagondolni a betegségem kitörése előtti állapotomra, és felismertem az önsajnálatot. Teljesen elfogadtam ezt a tényt, és azóta megváltozott az életem.”

Nekem nem jelent örömet, ha depressziós embereket önsajnálatukra figyelmeztetek. Egyszer már úgy éreztem, nem is vagyok jó amerikai állampolgár. Az történt ugyanis, hogy amikor egy gyülekezetben tartottam előadást, a lelkész arra kért, beszéljek gyülekezete egyik nőtagjával. Amint az illető belépett, ezt gondoltam: „Ez a legsoványabb asszony, akit valaha is láttam.” Az utolsó 6 hónap folyamán 17 kg-ot fogyott és ekkor már csak 40 kg volt. Férjét, aki pilóta volt, észak-Vietnam felett lelőtték és holttá nyilvánították.

Könnyek között mondta el a történetet. Én is majdnem vele sírtam. Már négy éve nem tudta, él-e a férje vagy nem. Három kicsi fia naponta megkérdezte tőle: „Mami, hiszed még, hogy Papi él?” Most elveszítve önuralmát zokogni kezdett: „Nem bánnám, ha megtudnám, hogy meghalt, csak vége lenne ennek a szakadatlan bizonytalanságnak.” Ha valaha, itt nagy volt a kísértésem, hogy részvétet mutassak iránta. Elvből nem mutatok ugyanis részvétet depressziós emberek iránt. Mert persze fontos a megértés, beleérzés, segítség, de ezeknek az embereknek amúgy is az a bajuk, hogy túlságosan sajnálják önmagukat és ez váltja ki náluk a depressziót. Ezt lépésről lépésre kell felismerniük. Megkérdeztem az asszonyt, szereti-e a férjét, mire kijelentette: „Igen, egyedül csak ő és a fiaim fontosak nekem.” Rámutattam, hogy előző mondatából sokkal inkább az önszeretet, mint a férje iránti szeretet derült ki. „Önnek valóban fontosabb a bizonyosság, mint az a lehetőség, hogy férje még él?” Felállt: „Ó, annyira összezavarodtam, hogy már egy ép gondolatom sincsen.” Amikor aztán belső magatartása megváltozott, az élete is más lett. A külső körülmények nem változtak, férje nem került elő. De az asszony már nem önmagát sajnálta, hanem megtanult hálát adni azért, hogy még nem kapott hírt férje haláláról. Iránta érzett szeretete ez által erősödött. Amikor a gyerekek az apjuk után érdeklődtek, mindig együtt imádkoztak érte, hogy kitarthasson ott, ahol van, hogy majd ha visszajön, örülhessenek egymásnak. Ez a célkitűzés az egész családot kiemelte a mély reménytelenségből és fájdalomból. Amikor igénybe vették Isten kegyelmét, és a külső körülmények ellenére hálát adtak neki, szembe tudtak nézni a bizonytalan jövővel.

Ez a példa mutatja, milyen veszélyeket rejt magában az önsajnálat. Bár mindenki együtt érez ezzel az asszonnyal, és megérti dühét, keserűségét, mégis látnunk kell, hogy az agresszivitás és az ellenségeskedés csak önsajnálathoz vezet és aztán depresszióba torkollik.

A depresszió képlete

Érzelmi problémát ritkán lehet egy képletre redukálni, a depressziónál azonban ez lehetséges:

SÉRTETTSÉG vagy MEGBÁNTÁS + DÜH X ÖNSAJNÁLAT = DEPRESSZIÓ vagy VISSZAUTASÍTOTTSÁG (MELLŐZÖTTSÉG)

Ennek a képletnek az érvényessége már sokszor beigazolódott. Mobileből Atlantába repülve két üzletember ült mellettem, és egyikük, miközben írtam, beleolvasott: „Bocsásson meg kérem, tudna nekem valamilyen magyarázatot adni a tartós lehangoltságra? A feleségem egészen az ezüstlakodalmunkig nem ismerte a depressziót, de 8 évvel ezelőtt, legkisebb gyermekünk születése után súlyos búskomorság lett úrrá rajta. Egy vagyont költöttünk már szakorvosokra és elektroterápiára, de a helyzet egyre rosszabb, sőt lassan már én is búskomor leszek.” Megkérdeztem tőle: „Akart a felesége 8 évvel ezelőtt gyermeket?” „Nem – egész terhessége alatt haragudott és soha nem bocsátott meg nekem.” Ennél az asszonynál a depresszió képlete a következő:

NEM KÍVÁNT TERHESSÉG + HARAG + ÖNSAJNÁLAT = DEPRESSZIÓ. Hogy a depressziója nem múlt el, hanem súlyosbodott, azt bizonyítja, hogy nem hormonális zavar, hanem önsajnálat volt az oka. A férj depressziójának a képlete pedig:

DEPRESSZÍV ASSZONY + BOSSZÚSÁG + ÖNSAJNÁLAT = DEPRESSZIÓ. Feleségemmel egy előadásról repültünk haza San Diegoba. A csinos stewardess figyelte, ahogyan a könyv kéziratán dolgozom. Végül győzött kíváncsisága és megkérdezte: „Ön nagyon gyorsan ír. Mi lesz ez?” Megmondtam neki a témát: „A depresszió és legyőzése”. „Gyorsan írja végig, hogy mielőbb elolvashassam.” „Hogyan? Ön 22 évesen depressziós?” – csodálkoztam. Bosszúsága azonnal előtört: „Repülőtársaságunk semmiről sem gondoskodik. Nincs elég személyzetünk, kevés az élelem, utasainkat nem tudjuk megfelelően kiszolgálni.” Megmagyaráztam neki a képletet: Bosszúság + önsajnálat = depresszió. Mire ő így felelt: „Ó, majd ha a tengerparton fekszem és hallgatom a tenger morajlását, rendbe jövök. Ez jót tesz lestrapált idegeimnek.” Kénytelen voltam rámutatni, hogy keserűsége csakhamar túlzúgja majd a tenger morajlását, ha nem szűnik meg önmagát sajnálni. „De épp ezt nem tudom hogyan kell” – bökte ki. Én pedig beszéltem neki Jézus Krisztusról, aki hamis gondolkodásmódunkat meg tudja változtatni.

Az önsajnálat és a belőle származó depresszió nincs bizonyos embercsoportokra korlátozva: diplomások és kevésbé iskolázottak is beleesnek. Ismerek egy kiváló tudóst, már világhírű, de búskomor. Doktorátusa után a fiatalember nagy tehetségként indult, híres lett és ragyogó jövőt jósoltak neki. De házassága nem volt jó, és lassanként ellenséges érzelmek fejlődtek ki benne feleségével szemben, amelyek aztán önsajnálathoz vezettek. Egy idő után már nem érdekelte semmi. Évek múlva jött hozzám tanácsadásra. Ez a tehetséges ember csak néhány cikket írt, egy könyvet sem fejezett be, eljátszotta élete alkotó lehetőségeit. Természetesen a feleségét hibáztatta. Végül el kellett ismernie, hogy nem a felesége volt az oka ennek. Olyan sok időt töltött önmaga sajnálatával, hogy nem maradt ereje az alkotó munkára.

Még egy tipikus példa. Egy asszony jött a rendelőmbe és így sóhajtott: „Nyolc hónapja mentem férjhez, és érzelmileg teljesen elhidegültünk.” Ez a csinos fiatalasszony egy jóképű, csinos emberhez ment férjhez. Nagyon szerelmesek voltak egymásba és örömmel készültek az esküvőjükre. Néhány hónap múlva viszont az asszony depressziós lett, olyannyira, hogy a férje sem érdekelte már. Az előzmény: mostohaanyja 14 éves korában azt fogta rá, hogy szexuális kapcsolatai vannak. Két idősebb testvére házasság előtt laza erkölcsi életet élt és sok szégyent hozott a családra. A hamis vád miatt ő elhatározta, hogy »érintetlenül megy férjhez«. De amikor jövendőbelijével eljegyezték egymást és a házasság napját is kitűzték, engedett a fiú kérésének, és esküvőjük előtt néhányszor együtt aludtak. A fehér menyasszonyi ruha juttatta eszébe, hogy már nem érintetlenül köt házasságot. Minél többet gondolt erre, annál bosszúsabb lett. Nem önmagát, hanem kizárólag a férjét hibáztatta. Az önigazolás normális védekezési forma, hiszen könnyebb a másikat okolni, mint a közös bűnt vállalni. Ellenséges magatartásából csakhamar önsajnálat ébredt, végül depressziós lett. Az orvos által felírt gyógyszerek csak rövid ideig hatottak. Bocsánatot kellett volna kérnie Istentől és a férjének is megbocsátani, csak így lehetett remény a gyógyulásra. Végre megtette, és így nemcsak búskomorságától szabadult meg, hanem újra tudta szeretni a férjét. Házasságuk ezután mély kapcsolattá fejlődött.

Nem a körülményeid megváltozására van szükséged

A legtöbb ember szilárdan meg van győződve arról, hogy depressziója véget ér, ha megváltoznak a körülményei. De ez a változás csak rövid ideig tart. Ha a gondolkozásmódja nem változik, újra megjelenik a depresszió. Egy asszony, aki a negyedik házasságában él, megvallotta nekem, hogy valójában az első volt az igazi. Mivel mind a négy férje mellett depressziós lett, végül belátta, hogy vele van a probléma.

Az önsajnálat bűn

Az önsajnálat a mentegetőzés és önigazolás álarca mögé tejtőzik, amit ha leveszünk, ott marad csupaszon és megmutatkozik a gondolati bűn. Úgy látszik, sokan nem éreznek lelkiismeret furdalást emiatt, bár a házasságtöréstől és paráznaságtól visszariadnának.

Az önsajnálat nem fogadja el azt a bibliai alapelvet, hogy: „Akik Istent szeretik, azoknak minden javukra van” (Róm 8,28). Nem az áll itt, hogy minden jó, hanem hogy jóra munkálnak a dolgok. Ez nagy különbség. Isten mindent jóra fordíthat az életünkben, és szeretné, ha nehéz problémáink közepette tőle kérnénk vezetést. Kikerülhetetlenül kegyelmet kell kérnie annak, aki felismerte, hogy önsajnálata bűn. Minél inkább növekszik a hitben, minél intenzívebben tanulmányozza az Igét és engedi, hogy a Szent Szellem munkálkodjon benne, annál hamarabb szabadul.

Befogadtad Jézus Krisztust? Isten gyermeke vagy? Ha Isten családjába tartozol, van mennyei Atyád, aki nemcsak gazdagon ellát, hanem életed apró részletei iránt is érdeklődik. Az Úr Jézus szava szerint Ő az az Isten, aki még hajunk szálait is megszámlálta, aki számon tartja a verebeket is, aki a mezők liliomait alkotta: „...ha Isten a mezőnek füvét, amely ma van és holnap kemencébe vettetik, így ruházza, mennyivel inkább titeket, ti kicsinyhitűek” (Mt 6,30). Mi keresztyének ne veszítsük szem elől, hogy Isten érdeklődik életünk minden részlete iránt, és győzelmet akar adni nehézségeink fölött.

A kísértések nem haladják túl erőnket

Minden embert érnek kísértések. Valamilyen ok miatt mégis rögzült a keresztyénekben az az elképzelés, hogy nekik mint hívőknek nem kell szenvedniük. Ez egyszerűen nem igaz. Dr. Henry Brandt keresztyén pszichológus kiváló könyvet írt: „A keresztyéneknek is vannak problémáik”<!--[if !supportFootnotes]-->[1]<!--[endif]-->

Isten nem ígérte – írja –, hogy megőriz a nehézségektől, hanem hogy mellettünk áll azok közepette. Pál apostol így fejezi ki: „Az én Istenem betölti minden szükségeteket az Ő gazdagsága szerint dicsőségesen a Krisztus Jézusban” (Fil 4,19). D. L. Moody ezt a verset Isten üres, beváltandó csekkjének nevezte, mert ez által természetfeletti módon gondoskodik minden emberi szükségletről. A kísértések nem haladják meg erőinket, ha sokszor úgy is tűnik. Az 1Korintus 10,13 így magyarázza ezt: „Csak emberi kísértés esett rajtatok. De hű az Isten, aki nem hagy titeket feljebb kísértetni, mint elszenvedhetitek, sőt a kísértéssel együtt a kimenekedést is megadja majd, hogy elszenvedhessétek.” Minden keresztyén ki van téve próbáknak, de teljes bizonyossága lehet afelől, hogy az nem haladja meg erejét. Isten ismeri korlátainkat. Ken Poure evangélista így fejezi ezt ki: „A garancia az, hogy a kísértés először a mennyei Atya előtt megy el.” Ő ügyel rá, hogy ne roppanjunk össze a nehézségek alatt. A legtöbb keresztyén azonban nem elégszik meg a kegyelemmel, ha a próbák tüzes kemencéjébe vetik, hanem azonnali szabadulást akar vagy olyan utat, amely kikerüli a szenvedést.

Senki nem élvezi a próbákat, mégis a Jakab 1,2-3 ezt mondja: „Teljes örömnek tartsátok, mikor különféle kísértésekbe estek, tudván, hogy hitetek megpróbáltatása kitartást szerez!” Így fejlődünk lelkileg és szellemileg érett személyiségekké.

Csak a tűz edzi az embert is, mint az acélt. Életünk próbái szükségesek, hogy megerősödjünk. Lehet, hogy egyáltalán nem kívánságaink szerint valók, de Isten ismeri lelki alkatunkat, és terve van a jövőnkre nézve. Pontosan tudja mire van szükségünk. Ezért tekinthetjük a próbákat „teljes örömnek”.

Az egyik depresszív beteg állandóan a férjét hibáztatta. Bármit is tett a férfi, neki nem tetszett. Félve önsajnálattal így kiáltott fel: „Miért is nem mentem hozzá ahhoz a kedves és barátságos férfihez, aki az utca végén lakik és most K. asszony férje. Ő figyelmes, udvarias, és megértő a feleségéhez.” Ismertem a panaszkodó asszony férjét, tudtam, hogy mindenkivel szemben morgó, barátságtalan, de most valami bátorítót kellett mondanom: „Isten kegyelme Önnek is elég.” Megmagyaráztam neki, hogy a kegyelem annál nagyobb, minél nehezebb a probléma. „Az utcabeli asszonynak nincsenek különösebb nehézségei, így nem is várhat túl sok segítséget Istentől. Ön azonban olyan óriási problémákkal áll szemben, hogy sokkal több segítséget kaphat a legyőzésükhöz.” Bosszúsan válaszolt: „Egy barátságos férfi fontosabb lenne nekem, mint a kegyelem.”

Tipikus ez a reakció, de őszinte. A legtöbb ember szívesen kikerülné élete próbáit, mintsem hogy a kegyelemre hagyatkozva bátran kiállja azokat.

Legyen mindannyiunk vigasza, hogy nehézségeink elmennek az Atya előtt. Ez azt jelenti, hogy még mielőtt mi szembe találnánk magunkat a problémával, Ő már eldöntötte, hogy el tudjuk-e azt hordozni vagy sem, és kezeskedik arról, hogy „a kísértéssel együtt a kimenekedést is megadja.” Aki nehéz helyzetbe jut, annak világosan döntenie kell. Vagy dühvel, keserűséggel reagál, és átadja magát az önsajnálatnak, ami aztán búskomorsághoz vezet, vagy pedig feltekint Istenre, mennyei Atyjára, és hálát ad neki hittel az Ö erejéért és kegyelméért. Ez az Istenre való ráhagyatkozás megerősíti a próba kiállására. A két lehetőség valamelyike mellett kell tehát dönteni, de abban mindenki biztos lehet, hogy ha az önsajnálatnak adja át magát, kikerülhetetlenül depresszióssá válik.

Krízishelyzetek – próbák és stressz

Döntően hat az egészségre, hogyan állunk meg a krízisekben és a próbák során. Dr. Tom Hames a washingtoni egyetem pszichiátria professzora miután ezzel a problémával több mint 25 éven át intenzíven foglalkozott, felállított egy listát arról, mennyi stressz keletkezik 43 féle krízishelyzetben. Senki nem tud úgy élni, hogy a felsorolt kritikus események mindegyikét elkerülje (és remélhetően mindegyiket átélnie sem kell).