Hogyan maradjunk talpon?!

A melankolikus önfegyelme

A melankolikus legnagyobb gyengesége az önmagában való elmerülés. Ezzel kell felvenni a legdöntőbb harcot. Összes bűne közül ezt a legnehezebb legyőzni. Úgy követi őt, mint árnyék a fényt. Ha fölfedezi, hogy az önmegfigyelés ellen folytatott harc újra önszemlélethez vezet, visszahozhatatlanul elveszettnek érzi magát, és felismeri, hogy ez a küzdelem teljességgel felülmúlja erejét.

Ekkor, és csakis ekkor ismeri fel végre, mi szolgálja megmenekülését. Csak ekkor törik annyira össze, hogy teljesen tehetetlenül Megváltója lábaihoz veti magát. Ekkor átéli azt a csodát, amit Jézus mindig megtesz, ha önmagukkal szemben tehetetlen bűnösök hozzá fordulnak

Pál ezt így fejezi ki: „Az Isten békessége, amely minden értelmet felülhalad, meg fogja őrizni szíveiteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” (Fil 4,7.) Krisztust a szív és az értelem középpontjává tenni – ez az egyetlen módja, hogy ÉN-mániánktól foglyul ejtett lelkünk megszabaduljon a bűntől. Beteljesülésünket csak Őbenne találhatjuk meg.

Saját gondolataink harca saját gondolataink ellen hasonlít a mocsárban való elmerülés elleni harchoz. Minél jobban küszködünk, annál mélyebbre süllyedünk. Minél jobban küzd a melankolikus saját görcsös önvizsgálása ellen, annál inkább kezdenek saját maga körül forogni a gondolatai. Egyetlen menekülése, ha Megváltójához fordul, és azért imádkozik, hogy szabadítsa meg ettől a beteges gondolkodástól. A melankolikus csak akkor tudja önmagát elfelejteni, ha lelkét és szellemét Krisztus tölti be.

A megmenekülésnek ez csodája nem egy szempillantás alatt megy végbe. A harcot naponta folytatni kell. Amint a melankolikus ismét túl nagyra értékeli magát, Krisztushoz kell fordulnia, hogy tőle megújulást nyerjen.

Az után igyekeznie kell arra, hogy másoknak önzetlenül szolgáljon. Ez segítség lesz abban, hogy elterelje magától a kísértéseket. Minél jobban belemerül mások szeretetteljes szolgálatába, annál könnyebben elfelejti önmagát.

Harcolnia kell továbbá a haszontalan töprengés ellen. A tépelődés örömet szerez neki, s ezért gyakran visszaesik ebbe a régi szokásába. Meg kell tanulnia, hogy ezt bűnnek ismerje fel. Meg kell látnia, hogy a töprengés arra csábítja, hogy a valóságos életet annak minden problémájával és felelősségével együtt elálmodozza.

Fegyelemmel és gyakorlással ránevelheti magát, hogy mindennapi kis és nagy kötelességeit hűen betöltse. Nem szabad hagynia, hogy a prózai eseményektől befelhőzött mindennapok megfélemlítsék. A melankolikus, így lépésről-lépésre megtalálhatja az utat, amely visszavezet az álomvilágból a valódi életbe. Megtanulja, hogy az emlékek és a jövő légvárai helyett a jelenben éljen.

Végül fel kell vennie a harcot erős kritikusi szenvedélyével, valamint az ezzel együtt járó túlzott öntudattal. Itt is csak gyakorlással győzheti le temperamentumát. Ha a melankolikus éles, kritikus tekintetét saját hibái felé fordítja, akkor könnyebben el fogja viselni mások gyengéit, vagy az Írás szavaival: „sok vétket (fog) elfedezni”.

Így megtisztulva és önmagát legyőzve minden melankolikus értékes tagja lesz a hivő közösségnek. Természetesen sohasem válik olyan megragadón szívélyessé, mint egy szangvinikus. Ezzel szemben alapos ember, érzései és gondolatai mélyek és valódiak. Hallgatag a társalgásban soha nem veszi át a vezető szerepet, ha azonban mond valamit, akkor azt nemcsak jól átgondolja, hanem eredetiséggel és gondolati mélységgel fejezi ki, s így megfontolásra késztet.

Ha igehirdető, hiányzik belőle az a megragadó közvetlenség, amely a szangvinikus természetét jellemzi. Gondolatainak mélysége és gazdagsága, beszédének világos fogalmazása mégis lebilincsel. Mi több, prédikációjának meleg izzása van, Hallgatóiba bizalmat önt az a önuralom, amelyet érzései és értelme felett gyakorol. A szangvinikus prédikációját ez kevésbé jellemzi, jóllehet csillogó humora, találó hasonlatai igen vonzóak. A melankolikusnak talán nem lesz oly sok hallgatója, de képes arra, hogy azokat meg is tartsa.

A melankolikus keresztény nem tartozik sem az aktív, sem a vállalkozó elemek közé a gyülekezetben. Ő inkább a kitartó, megbízható vonalat képviseli. Körülötte a barátok hűséges csoportja alakul ki.

Valódi „Mária”-típus: befelé forduló, törekvő és elmélkedő. Senki sem éli az „Istenben elrejtett életet” gazdagabban, mint ő; nincs, aki jobban értse azt. A lélekelemzésre különös képessége van.

Példaként János apostolra hivatkozunk. A tanítványok között ő a melankolikus; leveleiből ez könnyen felismerhető. Az összes tanítvány közül ő volt Jézus igazságai felé a legnyitottabb – és a Úr „szerette őt”. Más evangélistákkal összehasonlítva, ő kevesebb eseményről számol be Jézus életéből. Nem az egyes részletek, hanem a központi, alapvető igazságok foglalkoztatják: Krisztus az élet, a világ világossága, Krisztus az igazság, Isten szeretetének megtestesülése, stb. Ezek a gondolatok mélyen érintik, és írásaiban újból és újból, különböző módon kifejezésre juttatja őket. Jánosban különösen erős vágyakozás élt. Ezért részesült ő a jövő titkainak kinyilatkoztatásában: a „Jelenések”-ben.

A melankolikus János volt az a tanítvány, akit a Úr szeretett. Szeretném kiemelni ezt a tényt minden melankolikus vigasztalására. Senki sem szenved annyira, mint ők. Már megállapítottuk, hogy szenvedő temperamentumuk van. Minden külső körülménytől függetlenül természetükben rejlik, hogy szenvedjenek. A melankolikus természete különösen finom és érzékeny. A szangvinikus a sértést szinte egy pillanat alatt elfelejti; a kolerikus olyan higgadt és vastagbőrű, hogy nem is veszi észre; a flegmatikus közömbösen és fölényes mosollyal megy el mellette. Csak a melankolikuson esik gyakran mély seb.

Ezen kívül ott vannak még a gondjai, amelyeket saját magának szerez azzal, hogy folytonosan vizsgálgatja és boncolgatja cselekedeteit, szavait, gondolatait, érzéseit és kívánságait.  A keresztyén melankolikusnak ezek a bajai megtöbbszöröződnek, mert vette a Szentszellem világosságát, és ezért felismeri saját hibáit.

Csak egy melankolikus képes felfogni azokat a szenvedéseket, amelyeknek egy melankolikus ki van téve.

De ne feledjék, kedves barátaim: az a tanítvány, akit az Úr szeretett, melankolikus típus volt!