Hogyan maradjunk talpon?!

Útmutatás lelkészeknek és lelkigondozóknak

A flegmatikust legjobban az önigazság veszélyezteti. Élete korrekt és kiegyensúlyozott menetű, különösebb hajlam nélkül a gonoszra. Egyszerűen ízlése tartja távol olyan bűnöktől, mint a fajtalanság, a garázdálkodás, az iszákosság és a brutalitás. Mivel képes kompromisszumokat kötni ideáljaival, véleménye szerint kevés oka van arra, hogy szemrehányásokat tegyen magának. Sőt, jelentősen az erkölcsi átlag fölött érzi magát.

Az egyház iránt általában nem közömbös, érdeklődése békés természetű. Konzervatív, egyszerűen azért, mert ez az álláspont igényli a legkisebb erőfeszítést. Bár az egyház iránti érdeklődése nem nagyon aktív, sem nem különösen szívélyes, mégis van benne valamennyi veleszületett tisztelet ilyen irányban. Ha az egyház nehézségek közé kerülne, cselekvően is segítséget nyújtana.

Nem könnyű vele a keresztyén hitről beszélni. Lelkiismeretének vádjai ellen jól védi és fedezi őt önigazsága. Ezen túlmenően nyugodtan, okosan és ügyesen védi ki az „igazság kardjának” csapásait, megvédve az erkölcsről és istenfélelemről alkotott, egyedül értelmesnek tartott saját irányelveit.

A nehézségek és a gondok miatt nem szenved, mint mások, hanem elég könnyen megadja magát sorsának. Ezért nehézségek közepette nehezen éri el Isten hívása.

Fogékony a racionalizmus iránt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy belekeveredne egyházi véleménykülönbségekbe. Az ilyesmi nem egyezik lelki alkatával. Akár van egyházi vita, akár nincs, könnyen magáévá teszi az erkölcs és a hit racionalista felfogását.

Nem kifejezetten nehéz beszélgetésbe kezdeni vele Istenről. Békésnek és alkalmazkodónak mutatkozik, egyrészt, mert természeténél fogva jólelkű, másrészt, mert kerülni akar minden nézeteltérést.

Néha kényszerítve érzi magát, hogy vallásos dolgokról elmondja a véleményét, nevezetesen akkor, ha úgy találja, hogy az emberek magatartása a vallás területén egyáltalán nem korrekt. Azonban csak nehezen jön létre vele olyan beszélgetés, amely mélyebbre hatol, mint a vallásos kérdésekről folytatott vita vagy eszmecsere. Irtózik attól, hogy olyasmiről beszéljen, ami megérinthetné a lelkiismeretét. Ösztönösen érzi, hogy semmi sem fenyegeti jobban lelkének nyugalmát, mint az, ha szóhoz engedi jutni a lelkiismeretét. Ha kísérletet teszünk arra, hogy egy flegmatikussal a vallásról beszéljünk, tapasztalni fogjuk, milyen ügyesen vált beszédtémát, mihelyt attól tart, hogy lelkiismeretét felkavarhatják.

Mielőtt a flegmatikus lelki ébredésre jut, nagy nehézségeket kell legyőznie. Isten azonban tudja ezt, és képes úgy találkozni mindannyiunkkal, hogy legyőzöttként álljunk előtte.

A flegmatikus ébredése általában nyugodtabb lefolyású, mint más temperamentumoké. Itt is megmutatkozik kiegyensúlyozottsága. Ő nem fogja átélni az aggodalom és a lelki nyomorúság heves érzéseit, mint a szangvinikus. Oly sok kínzó töprengés sem fogja gyötörni, mint a melankolikust. Ébredése nem lesz oly drámai, mint a kolerikusé ellenkezőleg: csendben és észrevétlenül megy végbe. Senki sem válik oly készségesen „névtelen” keresztyénné, mint a flegmatikus, mert a lehető legkevesebb feltűnést akarja kelteni. Nyilvánvaló előtte, hogy a nyílt hitvallás nehézségekkel jár.

Ha azonban végül megnyerték őt Krisztusnak, és temperamentuma megtisztult, megnevelődött, komoly keresztyénné válik. Különösen hajlamos arra, hogy harmonikus keresztyén életet éljen, s noha sohasem lesz különösen vállalkozó kedvű, lapulni sem fog a munka elől.

Kiváló vezető lehet belőle. Ügyek intézésére senki sem alkalmasabb, mint ő. Nyugodt megfigyelő, izgalom nélkül szemléli az embereket és. a helyzeteket. Képes egy ügyet a maga összefüggéseiben áttekinteni, megérti a dolgok hátterét is, és felismeri a kibontakozás lehetőségeit. Adottsága van arra, hogy a szangvinikustól eltérően lárma és feltűnés nélkül vegyen kézbe megromlott kapcsolatokat, és helyrehozza azokat. Sohasem válik sértővé, mint olykor a kolerikus. Különböző talentumait nyugodtan és okosan éppen ott veti be a munka érdekében, ahol azokra szükség van.

Ha cselekvésre kényszerül, tevékenysége mindenekelőtt abból fog állni, hogy másokat munkára toborozzon és úgy vezesse őket, hogy érezzék a közös munka egységét. Ilyen –vezetésre kiváló adottsága van. Békés, harmonikus lénye rendkívül alkalmassá teszi arra, hogy a legkülönfélébb emberekkel bánni tudjon. Ahol egy bomlasztó egyéniség minden keresztyén testvériséget szétugraszthatna, vidámsága és higgadtsága egyesítő és gyógyító hatású.

Végül, a flegmatikus éles és nyugodt szeme látja azt a célt is, amely a szangvinikus és a kolerikus számára túlságosan távoli messzeségben van. Ők ketten ugyanis meglehetősen „rövidlátóak”. Ezzel szemben a flegmatikus képes felismerni még azokat az eszközöket is, amelyeket a cél eléréséhez alkalmazni kell. A szívósság és a kitartás összhangban van némileg lomha természetével. Amíg a célt el nem éri, nem adja fel, hanem zavartalanul folytatja a munkát, még ha a barátok jajgatnak, az ellenfelek mosolyognak is – és látszólag semmi nem halad előre.

Akár vezetők, akár nem, a flegmatikus keresztyének az egyház számára nagyon értékesek. Lényüket világosság és nyugalom jellemzi. Bennük valóban a „józanság szelleme” van (más fordításokban az önfegyelem szelleme), ahogy azt az apostol a 2Timóteus 1,7-ben írja. Sohasem veszíti el érzékét az igazi értékek iránt, és józan marad akkor is, ha mindenki más szellemileg megittasodott.

A flegmatikus és a melankolikus keresztyének együtt képezik az élő egyház szilárd magvát. Megkísérlik tartani az egyensúlyt a másik két típushoz tartozó nyugtalan elemekkel a lelkileg eleven, illetve száraz időszakokban.