Hogyan maradjunk talpon?!

A melankolikus alkat

A „melankolikus” szó görög eredetű. A melancholia jelentése: fekete epe. Ezt a kifejezést a sötét, nyomasztó, borús temperamentum megjelölésére használják.

Ugyanúgy, mint a szangvinikus esetében, ezt a temperamentumot is az érzelmek uralják. Amíg azonban a szangvinikus figyelmét kifelé irányítja, és nyitott az állandóan változó benyomások felé – a melankolikus antennái befelé irányulnak. Mivel önmagába forduló gondolkozása és érzése szüntelenül aktív, csak kevés benyomást enged magába, ezeket azonban gondosan megvizsgálja és alaposan elemzi. Természetesen a szangvinikus sem vesz fel benyomásokat úgy, hogy azok képzelőerejét és gondolkodását ne érintenék. Nála azonban a gondolatok, amelyek az érzelmeket kísérik, szinte automatikusan lefutnak, és ez által velük együtt változnak. Ez a magyarázata annak, hogy a szangvinikus személy gondolkodása bizonytalan, logikátlan, ugrándozó és némelykor felületes.

Amíg a szangvinikus élvezettel befogad gyakorlatilag minden egyes benyomást, amely finoman hangolt természetére hat, addig a melankolikus bizonyos mértékben válogat közöttük. Sok minden nem érdekli, ami kívülről érkezik. Bizonyos benyomások viszont mélyen érintik és képzeletében megelevenednek. Ezek rendszerint olyanok, amelyeket önmagával hoz összefüggésbe. Mivel szomorú és borús beállítottságú, elsősorban azokat a tapasztalatokat őrzi meg emlékezetében, amelyek személyében sértik. Ezeket a benyomásokat visszaidézi, és át- meg átelemzi. Töpreng, tépelődik rajtuk, és ápolja szomorú emlékezetüket.

A szangvinikus örül a saját temperamentumának, a melankolikus szenved miatta. A szangvinikus mindent úgy vesz, ahogy jön, és ezzel megelégszik. A melankolikus valamilyen, rendszerint fájdalmas benyomással olyannyira elfoglalja magát, hogy a derűs és bátorító dolgokkal, amiknek örülhetne, csak keveset, vagy egyáltalán nem foglalkozik. Szellemi világa nemcsak sötét, hanem szűk is.

Mindent saját énjével hoz összefüggésbe. És – hogy fokozza saját szerencsétlen természetét – erősen hajlamos az ítélkezésre és a lekicsinylésre. A szangvinikus az embereket és a körülményeket olyannak veszi, amilyenek. Nem sokat törődik azzal, hogy azok bizonyos előfeltételeket kielégítenek-e vagy nem. A melankolikus típus élményeit összehasonlítja saját elképzelésének képével, vagyis hozzá méri saját követelményeihez. Mindent a gondolataiban hordott ideál alapján ítél meg.

Az eredmény kikerülhetetlen: a tapasztalat mindig elmarad az elképzelt kép mögött, így a melankolikus csalódik. A „tökéletes” keresése életének terhévé válik. Ez a keresés végül oda vezet, hogy élményeivel szemben egyre bosszúsabb és elutasítóbb lesz. Elégedetlenségei és csalódásai miatt gyanakvóan fogadja a mindennapi eseményeket.

Ennek az a következménye, hogy a jelen kevéssé érdekli. Nehéz és nyomasztó számára, s ezért amennyire lehet, egy álomvilágban keres menedéket. Így néha a múltban, néha a jövőben él, mert álomvilága itt a tökéletességig kibontakozhat. Ha a jövő felé fordul, légvárakat épít. A múlt felé nézve kellemes emlékeket hív gondolataiba, ezeket feldíszíti, idealizálja, és összehasonlítja a borús és unalmas jelennel.