Hogyan maradjunk talpon?!

Depresszió, mint probléma

Bevezetés

Ennek a könyvnek a megírásához az utolsó lökést a Newsweek c. folyóirat néhány évvel ezelőtt megjelent depresszióról szóló cikke adta. Ezt olvastam ott: „Kétségkívül a depresszió a leggyakoribb lelki megbetegedés az Egyesült Államokban, szinte járványszerű méreteket ölt, és gyakran vezet öngyilkossági kísérlethez.” Ez indított arra, hogy megfigyeljem, társadalmunk milyen tehetetlenül áll ezzel a problémával szemben.

Éveken át intenzíven kutattam ezt az életölő lelki betegséget. Később depressziós betegeim növekvő száma késztetett arra, hogy legjobb tudásom szerint segítsek rajtuk. Általában nincs hajlamom a depresszióra, így saját tapasztalatok híján nehezen tudtam beleélni magam pácienseim lelki zavaraiba. 1969. október 7-én azonban életemben először súlyosan depressziós lettem. Néhány nap alatt elmúlt ugyan, de a következő két és fél év alatt még négyszer váltam kedélybeteggé. Az ok mindig ugyanaz volt. Visszatekintve elmondhatom, hogy a depresszió elmúlt, ha én is azt a terápiát alkalmaztam, amit betegeimnek ajánlottam.

Ma valóban járványszerű méreteket ölt a depresszió az Egyesült Államokban, és mivel most már saját negatív és pozitív tapasztalataim alapján is beszélhetek róla, elérkezettnek látom az időt, hogy ez a könyv megjelenjen. Remélem sokaknak segít majd, hogy ennek a lelki nyomorúságnak az igazi okát meglássák, és felismerjék a gyógyulás járható útját. Bizakodva mondhatom, nem szükséges kedélybeteggé lenni! Ha kedves olvasómra vagy barátaira nehezedik éppen ez az állapot, örülni fog, hogy van belőle kiút. Meg vagyok győződve róla, hogy az itt leirt terápia alkalmazása mellett az újabb depresszió elkerülhető.

1. A depresszió, mint probléma

Várószobámban egy 30-40 éves csinos, fiatalasszony ült. Mélyet sóhajtott. Marika rendezett körülmények között élt, anyagi gondok nélkül. Férje, aki egy sikeres cég egyik vezetője volt, minden szabadidejét családjának szentelte. Három iskoláskorú lányukat nevelték, mindhárom jó tanuló. Nem sokkal korábban költöztek egy új családi házba, egyszóval Marikának szinte mindene megvolt, amit csak kívánhatott. Mégsem volt boldog. Saját kocsiján, problémákkal terhelten érkezett hozzám.

Két hónapon át hetenként háromszor kezelte egy pszichiáter. Mégis, két nappal nálam tett látogatása előtt majdnem eldobta magától az életet. „Amikor gyermekeim iskolába mentek, visszabújtam az ágyba, fejemre húztam a takarót, besötétítettem a szobát.” Ez a fiatal anya súlyos depresszióban szenvedett, de az övé még távolról sem a legrosszabb kórkép, amit eddig láthattam. A legtöbb „kliensem” lehangoltságról panaszkodik. Más tanácsadó helyeken dolgozó kollégáim is sok depressziós beteggel foglalkoznak. Egy ismert pszichológus nyilatkozta nemrég: „Időnként mindannyian búskomorrá leszünk. Ez teljesen normális.” Egy orvos a depresszió diagnózisáról tartott előadásában kijelentette kollégáinak: „Bizonyos tekintetben minden embernél számolhatunk a búskomorsággal.” Az USA-ban és Németországban is már évek óta a depresszió áll első helyen a kedélybetegségek között, és a megbetegedések száma egyre nő. Több mint 44 szemináriumot tartottam az Egyesült Államok különböző részein, és ezek során 13-szor többet adtunk el a „Kedélybetegségek okai és kezelése” című kazettából, mint bármi egyébből.

Amerikában évente kb. 70. 000 ember dobja el az életét, és tudjuk, hogy a „nem befejezett” öngyilkossági kísérletek száma még ennél is sokkal több. A vizsgálatok megállapították, hogy ezeknek az öngyilkosoknak több mint a fele depresszióban szenvedett. A Nemzeti Mentálhigiénés Osztály (USA) adatai szerint évente 125 ezer kedélybeteg pácienst kezelnek kórházban, és legalább 200 ezret járó betegként. A New York Rockland kórház orvosa, dr. Nathan Kline írja, hogy ennél jóval többen szenvednek depresszióban – 4-8 millióan is lehetnek évente -, de a betegséget nem ismerik fel, és ezért nem is kezelik. Néhány kutató úgy véli, hogy ez a lelki zavar bármely más betegségnél több szenvedést okoz.

Bár a depressziósok száma csak az utóbbi évtizedekben emelkedett ilyen mértékben, ez a betegség mégsem új keletű. A történelem és az irodalom bizonyítja, hogy olyan régi, mint az emberiség maga. Már a bibliai Jób könyve 7. részében pontos leírást olvashatunk a súlyosan depressziós ember állapotáról: „Úgy részesültem én keserves hónapokban, és nyomorúságnak éjszakái jutottak számomra. Ha lefekszem, azt mondom: mikor kelek fel. De hosszú az este és betelek a hánykolódással reggeli szürkületig. Testem férgekkel van fedve és a pornak piszokjával, bőröm összehúzódik és meggennyed. Napjaim gyorsabbak voltak a vetélőnél és most reménység nélkül tűnnek el. Emlékezzél meg, hogy az életem csak egy lehelet, és az én szemem nem lát többé jót. Nem lát engem szem, amely rám néz, te rám veted szemed és már nem vagyok. A felhő eltűnik és elmegy, így aki leszáll a sírba, nem jő fel többé. Nem tér vissza többé az ő hajlékába és az ő helye sem ismeri azt többé. Én sem tartóztatom hát meg az én számat, szólok az én lelkemnek fájdalmában, és panaszkodom az én szívemnek keserűségében” (Jób 7,3-11). Jób elvesztette családját és vagyonát, teste fekélyekkel volt tele. Ki mondhatná, hogy ilyen körülmények között másként reagált volna? A depresszió első tudományos leírása, ami ránk maradt, Hippokratésztól, a görög orvostól és filozófustól származik. Az éles elmével felosztott négyféle temperamentum között megjelenik a melankolikus is. Hippokratész tévesen azt gondolta, hogy ennek oka a páciens sűrű, fekete vére.

Krisztus után a 2. században Aretaios – aki orvos volt – írta le, hogy a depressziós ember szomorú, izgatott, fogy, nyugtalan és álmatlanságban szenved. Ha ez az állapot elhúzódik, minden apróság miatt panaszkodik, és vágyódik a halál után.

Nem sokkal később Plutarkhosz határozta meg a melankóliát: „A depressziós ember olyannak tartja magát, akit az istenek gyűlölnek és haragjukkal üldöznek. Még rosszabb sors vár rá; nem mer nehéz helyzetén könnyíteni, nehogy az istenek ellen harcoljon. Elutasítja az orvost és a vigasztaló barátot. »Hagyjátok, hogy hordozzam büntetésemet, én az istentelen, elátkozott és az istenektől gyűlölt ember.« Zsákba és piszkos rongyokba burkolva ül kint a szabadban. Időnként mezítelenül forgolódik a piszokban, és közben bevallja bűnét. Talán rosszat evett vagy ivott, talán olyan útra indult, ami az isteneknek nem tetszett. Az ünnepek nem örvendeztetik meg szívét, hanem rémülettel töltik el”.

Ha ezeket a görög és római írókat gondosan olvassuk, felfedezzük, mennyire hasonlít az általuk definiált búskomorság leírása napjaink depressziójához. Dr. Back ezt írja pl. „A depresszió diagnózisának lényeges tüneteit már az antik írásokban megtaláljuk: rossz kedélyállapot (szomorú, levert, haszontalannak érzi magát), önvádak (elátkozott és az emberek által gyűlölt), önmaga megalázása (zsákokba és piszkos rongyokba takarózik, időnként mezítelenül forog a piszokban). Halálvágy, fizikai és vegetatív szimptómák (izgalom, étvágytalanság, súlyveszteség, alvási zavarok) és az elképzelés, hogy megbocsáthatatlan bűnöket követett el. Ezeket a tipikus vonásokat látjuk a korábbi leírásokban is. Kevés olyan pszichiátriai kórképet ismerünk, amit évszázadokon át ennyire egyformán írtak le.” Az is elgondolkoztató, hogy napjaink felvilágosult emberének éppúgy szembe kell néznie ezzel a problémával, mint a régi görögöknek és rómaiaknak.

A depresszió – általános probléma

Abból indulhatunk ki, hogy élete során minden emberrel előfordul, hogy valamitől depresszióssá válik. Ez nem azt jelenti, hogy kétségbeesésében mindjárt öngyilkosságot kísérel meg. Az elmúlt években a hallgatóimnak, vagyis legalább százezer embernek, tettem fel ezt a kérdést: „van-e itt valaki, aki életében még soha nem volt depressziós?” Eddig még senki nem jelentkezett, akinek ez a probléma ismeretlen lett volna.

Ez természetesen nem azt jelentette, hogy mindannyian a „csüggedés mocsarában” lettek volna. (Bunyan János használja ezt a képet: „A zarándok útja” című könyvében.) Sokan bizonyára enyhébb formájú rossz közérzetre gondoltak, amit egy asszony például így nevezett meg: „időnként sírhatnékom van.” Mégis mindannyian tudatában voltak, hogy életük során voltak már boldogtalanok. Persze a szomorúságot és a pszichikus betegséget élesen meg kell különböztetni egymástól. A legenyhébb lefolyású depressziót is az élet nehézségei váltják ki.

A nyomott hangulat általános probléma, személyre való tekintet nélkül támadja meg az embereket. Kutatások bizonyítják, hogy szegények és gazdagok egyaránt áldozatául esnek. A következő fejezetekben szó lesz róla, hogy a szomorúság, boldogtalanság oka elsősorban nem az életkörülményekben, anyagi vagy társadalmi nehézségekben keresendő. Következésképpen minden ember lehet depressziós. Lehet bármilyen hivatása, sehol sincs védve tőle. Találkoztam lehangolt taxisofőrökkel és háziasszonyokkal, üzletemberekkel és tanítókkal, építőmunkásokkal és vállalkozókkal egyaránt. Sokan nem fogadják el, hogy ebben a betegségben szenvednek, mert attól félnek, hogy értelmi fogyatékosnak vagy elmebetegnek tartják őket. És bár a depressziónak vannak olyan kísérőjelenségei, amelyek a gondolkodásra is kihatnak, mégis teljesen független az intelligenciától. Sőt, magas intelligenciájú emberek hajlamosabbak a depresszióra. Szinte minden szakember, aki erről a témáról ír, megemlíti Sir Winston Churchillt, aki Anglia súlyos nehézségei közepette az emberi erőt testesítette meg, mégis újra meg újra mély depresszióba esett. Több világszerte ismert kiemelkedő képességű embert is gyötört már depresszió. Egy művészi munka vagy teremtő tett befejezése után lehangoltság vett erőt rajtuk. Sokan ismerik Edgar Allen Poe rövid történetét „Vízgödör és inga” címmel, mely zseniális teljesítménye után a szerző állítólag négy napig tartó depresszióba zuhant. Alkotó emberek, mint például Stephen Forster, tehetségüket alkoholba fullasztják; sok költő megrövidíti életét a kicsapongó nemi élettel; mások viszont eljátsszák tehetségüket fegyelmezetlen életmódjukkal. Van Gogh mély elkeseredésében még egyik fülét is levágta.

Sokféle megjelenési formája van ennek a betegségnek, a könnyű kedélybeli ingadozásoktól kezdve a súlyos elmezavarig. Nem mi irányítjuk az életünket és ennek következtében olykor mindannyian szenvedünk. Egy pszichiáter mondta, hogy az ember állandóan boldogságra éhes. Pedig legtöbbünknél a boldogság csak kivételes pillanatokra korlátozódik, és sokkal inkább belső beállítottságunktól függ, mint külső körülményeinktől. Élete során mindenkit érnek lehangoló események. Ha ekkor elhiszi az ember, hogy nyomott kedélyállapotát okozó körülményei közül kikerülhet, és hogy ezek is Isten tudtával érik, akkor ezek a körülmények már nem hatnak rá olyan negatívan.

Az emberi magatartást figyelve sokáig két kérdés foglalkoztatott. Miért van az, hogy némelyek gyakrabban depressziósak, mint mások? És mi a depresszió tulajdonképpeni oka? Később majd visszatérünk ezekre.

Nem lehet pusztán testi okokat keresni minden depresszió mögött. Aki ezt teszi, megnehezíti a gyógyulást.

Ismertem olyan embereket, akik a legvisszásabb körülmények között is örömet sugároztak, de olyanokat is, akik boldogságukat nem tudták átélni. Véleményem szerint csak akkor gyógyulhat meg az ember, ha elfogadja, hogy nem a külső adottságok, hanem az ő belső magatartása az oka szomorúságának.